Minden, amit anyám és apám érzett, megértett és nem értett, hozzám is megérkezett.
Az én energetikai rendszerem, bár újszülött voltam, mégis tele volt már lenyomatokkal.
Aztán magamba szívtam az anyatejjel, aztán abban a térben – nevezzük otthoni miliőnek – nevelkedtem és tudatlanul engedtem, hogy megérkezzen hozzám is.
Azt megtanították, hogy mi az, amit nem szabad tennem és mi az, amiben nem vagyok elég jó, sőt, szégyellnem is kellet magam nem egyszer és nem kétszer…
Azt is megtanultam, hogy majd mit szólnak mások és nem hazudhatok, de amikor igazat mondtam, akkor kikaptam nem egyszer, nem kétszer…
Azt is hallottam, hogy hülye vagyok és nem leszek jó semmire, mert biztos akkor anyám már látta, hogy mi leszek, ha nagy leszek…
És én egyéb mást sem akartam, csak túlélni és szabad lenni.
Túlélni a törékeny lelkem és megszabadulni abból a fogságból, amivel nem tudtam mit kezdeni.
Választhattam volna a Huffnágel Pistit és anyám is választhatta volna, de ez sohasem történhetett meg, mert nem úgy volt…
Minden, ami a múltamat érdesítette az immáron a jenem ékesíti.
Saját felelősségem teljes tudatában megtanultam a leckét, feldolgoztam, megdolgoztam, elengedtem, feltártam és újraírtam.
De a legfontosabb, hogy megértettem.
Nem okolom és nem okolhatom a szüleimet a kapcsolataimat és a múltam összes szereplőjét azért, amit tettek, hisz akkor sem tettem, hanem azt éltem.
Nem okolhatok másokat azért, ahol most tartok, hiszen csak rám tartozik.
Minden, ami eddig meghatározott engem, az csak egy átmenet volt a jelen pillanatomig.
MOST már tudom a lépéseket, amit követek saját akaratomból, tudom önmagam legjobb verzióját hol és hogyan találom meg, és látom magamban az összes potenciált, amivel együttműködve sikeres vagyok.
Szabadnak érzem magam, mert az álmaim teremtője és megvalósítója én lettem.
Tudom, hogy számíthatok magamra és olyan emberek vesznek körül, ahol tisztán érzékelik az értékeim és nem akarnak bántani, mert már én sem bántom magam.
Bárcsak tudtam volna ezt hamarabb és bárcsak, bárcsak, bárcsak, de alapjában ezt sem bánom, mert már szeretem magam annyira, hogy csak az számít mi van mostantól kezdve…
(Strohberger Kriszta portré: Pataki Vukov Ágnes)